Az asztalok, melyek körül vesznek bennünket…

Fotó: Tormási Zoltán

Mindannyinknak van egy olyan álma, melyet egész életünkben dédelgetünk, színezgetünk.  De mi van akkor, amikor feleszmélünk: ez nem is a mi álmunk, nem is a mi sorsunk.  Mi történik azután, mikor szembesülünk eme felismeréssel? Merre vegyük a helyes irányt, hogyan találjuk meg a számunkra kijelölt utat? Ugye, nem is olyan könnyű megadni ezekre a kérdésekre a választ.

Fehér Anna, a Koch Borház vezetője is átélte, milyen olyan dologért lelkesedni, ami csak vélt vágy, és hogyan jutott el addig, hogy úgy érzi, a helyén van.

Több előadáson is elhangzik, hogy bármilyen nehézség is kerül az utunkba, küzdjünk az álmainkért.

– Az én véleményem más – kezdi Anna a beszélgetést. – Igaz, éltetni tud bennünket az álmunk, a kitűzött célunk vagy akár egy megvalósításra váró feladat. Jöhetnek akadályok, kerülhetünk padlóra, mi mégis újra és újra felállunk. De hirtelen bevillan egy pillanat, amikor bármennyire is fáj, de be kell látnunk: az én álmom már több szomorúságot okoz, mint örömet. Az én álmom valójában mégsem az enyém. Ilyenkor érezzük azt, ennyi volt, nincs tovább.

Milyen álommal indultál el a nagybetűs életben?

– Először is azt mondom, mi nem volt az álmom. Borász sosem akartam lenni. Élénken él bennem a kép, amikor egy tikkasztó augusztusban a kocsiból kitekintve figyeltem a szüretelőket. Arra gondoltam, Istenem én bármit megteszek, csak nekem sohasem legyen ez a munkám. Rekkenő hőségben a szabad ég alatt dolgozni…  Na ezt ne!!

Kérem szépen, én író akartam lenni! 18 éves voltam és úgy éreztem: „Ám legyen így nagyvilág! Kegyesen hajlandó vagyok megosztani az élet nagy bölcsességeit és igazságait, melyeknek hála az égnek, én már birtokában vagyok! Szívesen világ, igazán szívesen!” Ezt nem így gondolta az érettségi bizottságom, aki kegyelem kettessel bocsájtott utamra. Nem kapkodtak értem a szabadbölcsész-szakok.

No, de mi volt a B terv?

– Úgy gondoltam, sebaj, amíg a világ rá nem jön, mekkora géniusz vagyok, addig meg nem értett művész leszek. Szóval, azért hogy addig is történjék valami, Egerbe utaztam, hogy elkezdjem tanulmányaimat a bortechnológus szakon. Akkor már régóta dolgoztam boros rendezvényeken (a meg nem értett jelzőt szerettem, de a nyomorgót nem) és ahogy azt mondani szoktam vala: a többiek szépek voltak, nekem muszáj volt értenem hozzá.

Milyen érzések kerítettek hatalmukba Egerben?

– Eger minden elképzelésemet felülmúlta. A kollégiumom ablakából rá lehetett látni az Eged-hegyre. Ez ma Magyarországon a legmagasabb pont, ahol szőlőt termesztenek, 500 méter. Szóval egyszer egy szép tavaszi napon, őrült késésem közepette kitekintettem erre a helyre, ahol éppen siklórepülősök szálltak. Elöntött valami irdatlan nyugalom – én jókor, jó helyen vagyok, nem lesz semmi baj, mert ennek így kell lennie.

Mi történt a főiskola után?

Kalandoztam egy kicsit, majd az egri Szépasszonyvölgyben kötöttem ki. Szép volt, jó volt, elég volt. A vendéglátás ottani aspektusát nem nekem találták ki. Megszületett bennem a gondolat és megírtam azt az e-mailt, ami megváltoztatta az életemet. Idézve: „Legyen már szívetek borászbácsik és adjon már valaki munkát nekem.” És csörgött a telefon. Dlusztus Imre szegedi borszakíró hívott, és kérte dolgozzak neki. Mondtam, oké Imre bátyám, szerkesztettem a suli újságot és írtam is bele (nagy büszkén benne is van az önéletrajzomban – nyilván), de szakmai gyakorlatot nem igen tudok mellétenni. Ő megnyugtatott: az esetek többségében, aki jól kommunikál szóban, az írásban is ügyes.

Vargabetűvel, de visszakerültél eredeti álmodhoz, borszakíró lettél.

– 25 éves koromra több száz cikk és 5 könyv első lapján volt feltüntetve a nevem (ha jól sejtem 4-es betűmérettel, de nem ez a lényeg). Boldog voltam, imádtam olvasni azt, amit írtam. Viszont az írás körülményei nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem: az íróasztalomnál nem volt felbontva egy palack bor, nem szólt halk jazz muzsika a szobában, a tekintetemet nem a Balatonon ringatózó vitorlásokon ejtőztettem. Nehezen haladtam, mindig őrült nekifeszülés kellett, hogy nekikezdjek az írásnak, és persze csak este, csöndben, maximum kávét kortyolva haladtam! Ejnye! Hová lett a bohém művész élet? Miért van az, hogy a múzsám neve: határidő és karakterszám. Mindkettőre mérges vagyok! Mérges az egész világra! Közben gyermekem született, az ő érkezése sem éppen a legtökéletesebb ajzószer. Csetlettem, botlottam és közben zsörtölődtem, hogy minden rossz! Kérem szépen, én ezt nem akarom! Míg egy szép napon nagy levegőt véve kimondtam: az álmom nem okoz nekem örömet többé.

Akkor a te gondolatiságodat követve, felálltál az asztaltól.

– Igen, sőt mi több a családi asztaltól is, egy rossz kapcsolatot is magam mögött hagyva. Vettem egy nagy levegőt és hunyorogtam a félhomályban: igen ám, de merre tovább? Egy borszaküzletben kezdtem el dolgozni, kellett a pénz, ahogy azt mondani szokás. Megszoktam, megszerettem. Fél év múlva azonban elhangzott a félelmetes „beszélnünk kell” mondat.

Ismét zuhanás, ismét útkeresés.

– Kicsörgött a telefon, a tüdőmben megrekedt a levegő. Koch Csabát hívtam fel, akar-e venni borházat Kecskeméten. Akart. És én a borház vezetője lettem. A történet jelenleg itt tart. Az üzlet csodaszép, nincs reggelente gyomorgörcs, hogy menni kell, intézkedni kell. Jólesőn mélyeket lélegzem, amikor megérkezem ide. Sok borkóstolót tartok, el szoktam mondani, van, aki csinálja, van, aki meg beszél róla. Sokat utazom, belföldön, külföldön egyaránt. Ma már csak akkor írok, ha valamilyen marketinges anyaghoz kell, de azért érdemes meglesni a boros címkéinket is, egy-két ismerős szófordulat felfedezhető rajtuk.

Miben hisz egy borház vezetője?

– Én úgy gondolom, az élet nagy dolgai nem a kiemelt ünnepnapokon dőlnek el. Álmos keddek, halvány péntekek. Ekkor jövünk rá, hogy szerelmesek vagyunk. Hogy gyermekünk lesz. Hogy új állást találtunk. Hogy békét kötünk önmagunkkal. Nem lehetünk elég hálásak a mindennapokért. Mi pedig pontosan ezen fontos mindennapokhoz ajánljuk a borainkat.

Erőteljesen érződik, a hála fontos szerepet tölt be az életedben.

Igen. Fontos hálásnak lennünk mindazért, ami történt velünk és azért is, ami történni fog velünk. Az álmokért, amiket megvalósítottunk, míg másokért, amiket el tudtunk engedni. Én hálás vagyok ezekért minden nap. De nagyon hálás vagyok a szüleimért, akik támogatottak abban, hogy bármelyik asztalt választom, jól döntök. A 3 húgomért, akik, ha rossz asztalnál ültem is, hagyták, hogy magam jöjjek rá, és nem mondogatták, hogy: „én megmondtam” (annyiszor). A csodás barátaimért, akikkel kiváló asztaltársaságot alkotunk. A kisfiamért, akivel a közös asztalunk olykor ugyan csatatér, de mégis számomra a legboldogabb hely a világon.