Út közben

Fotó: Gyenes Kata

Egy különleges és titokzatosnak tűnő ember kovácsoltvas kapuján léptem be, ahol a múlt, a jelen és a jövő szimbiózist alkot. Egy csokornyi kérdéssel érkeztem, de a pillanatok és a gondolatok összeforrtak és egy ars poeticában egyesültek.

CSÁKY LAJOS grafikus, festőművésznél jártam, aki gyermekként oly korban élt, amikor szüleit földönfutóvá tették és az ország különböző részein kerestek megélhetési lehetőséget.  Így ő sokkal több iskolában fordult meg, mint amennyiben normál körülmények között „illik” .

Most 70 éves és egy csodálatos út áll mögötte. Elégedettnek és sikeresnek érzi magát…

– Hódmezővásárhelyen születtem és a nagymamám nevelt hétéves koromig. Az első elemit Hódmezővásárhelyen kezdtem, majd Szekszárdon folytattam az iskolát, utána pedig átköltöztünk Kecskemétre. A városközponti II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába kerültem, az osztálytársaim is a peremkerületekben laktak, mint én is,  a cigányvárosban.

Albérletben az édesanyámmal.

Az állandó költözés, a szűkösség mellett meghatározó élmények  is történtek velem, különösen a színház világa ragadott meg.

UDVAROS BÉLÁ-t is így ismertem meg, mint főrendezőt, aki a Cifrapalotában tartott drámaesteket, a klasszikus amerikai drámairodalomról, színészek bevonásával.

Amikor Budapestre kerültem, a Mester utcai híres I. István Pénzügyi Technikumba, csodálkozva nézték, hogy a vidéki gyerek honnan ismeri az amerikai drámairodalmat.

A pesti iskolában rossz tanuló voltam, de annyira respektálták a másképp gondolkodásomat, hogy LAKI PÁL tanár úr csinált nekem egy egyszemélyes szakkört.

/Később ő alapította meg a legismertebb épületszobrász Zrt.-t ./

Minden hétvégét a Szépművészeti Múzeumban vagy a Nemzeti Galériában töltöttem. Az is előfordult, hogy kisétáltam Óbudára, hogy megnézhessem, hol lakik Kassák Lajos. Becsengetni persze nem mertem.

Ilyen élményekkel kerültem vissza Hódmezővásárhelyre, ahol a közgazdasági szakközépiskolai tanulmányaimat befejeztem. Osztályfőnöknőm Dr. Mentler Endréné volt az, aki kezembe adta a legmodernebb irodalmat, Camustól kezdve az egzisztencialista irodalmon át Kafkáig.

Olyan útmutatót adott a kafkai világ, amire a későbbi ceruzarajzos világom épült, és amit 14 évig kizárólagosan műveltem.

Hódmezővásárhelyről elkerültem a Szegedi Tanárképző Főiskolára. Ott olyan nagynevű tanárok oktattak, mint Vinkler László, Fischer Ernő. Vinkler baráti viszonyt ápolt Szentgyörgyi Alberttel /akkor még Szegeden élt/. De közeli barátság fűzte a szintén világhírű ókorkutatóhoz, Kerényi Károlyhoz. Vinkler tanítási felfogását is ez a szellemiség határozta meg. Vinkler osztályába jártam, aki európai gondolkodású mesterként csak azt tudta mondani: nézze fiatalember, vagy beáll a hódmezővásárhelyi tanyafestők sorába kétszázadiknak, vagy kitalálja a maga világát. Ez nagyon mélyen megütött és

elhatároztam, hogy nem állok be a sorba.

A rajztanszéken való maradásomat a politika ellehetetlenítette, így kerültem ismét Kecskemétre.

Kecskeméten igen hamar közel kerültem Kerényi József építészhez, aki felfedezte a grafikáimat. Ő volt, aki először bemutatta azokat a hírös városban, írt róluk. Több kiállításomat is megnyitotta, és mindig egyengette a szellemi irányultságaimat. Leginkább azt szerette, ha haladok, csinálok valamit.

Fontos barátságnak tekintem, Kerényi meghatározóan alakította a világképemet és a karrieremet.

A családommal 14 évig „átlagos életet éltünk” a Széchenyivárosban, de nem tudtam beletörődni abba, hogy a gyerekeimnek azt mondjam: a 4. emeleten jobbra a második ablak a szülői házatok. Konok elszántság vezetett odáig, hogy építkezni kezdjünk, ami maga után vonta, hogy – anyagi okokból – ott kellett hagynom szeretett Sárga Iskolámat hatévi tanítás után.

A Petőfivárosi önerős családi ház építésében egy új életet találtam.

A semmiből kellett valamit létrehozni. Saját kezűleg alapoztunk, zsaluztunk, betonoztunk a feleségemmel,  Katival és a gyerekekkel. Az elkezdett festői „foglalkozás” akkor kellő anyagi hátteret biztosított az építkezés folytatásához és befejezéséhez. Hajtott az idő, napi 12-14 órákat festettem. A családi fészek elkészült, de a Nagykőrösi utcai bérelt műterem fenntartása kérdésessé vált . Mire onnan késő este hazaértem, úgy tűnt, minek építettünk családi házat. Akkor jött az ötlet, hogy építsünk a házunk mellé az udvarban műtermet, ami azóta is a „munkahelyem.”

Közben jött egy új tanulnivaló is a festészet mellett, ki kellett találnom, hogy az üres udvarban mi lesz.

Először egy hatalmas nagy sziklát hozattunk ide Ürömről egy speciális daruval. A ZEN buddhizmusról olvasottakból megmaradt, hogy három nagy sziklát kell úgy elhelyezni, hogy egymást ne takarják. Ezzel meg is született a kert alapgondolata. A többit már a megsejtések, a külföldi utazásokon, a magánkertek látogatásain tapasztaltak, a folyóiratokban, könyvekben olvasottak és a tanulás, a még több tanulás alakították.

Meg kellett éreznem, hogy mi is a kert.

A kertet sohasem festettem. Az egy önálló műalkotás, amit nem illik „utánozni”. A kertnek is van lelke, ha úgy alakítom a növényeket, hogy abban az elrendezésben megszólaljon az az érzés, ami bennem van. Sokan megkérdezték, hogy hogyan kell ezt csinálni. Mondtam, nem tudom, de sokat kell járni a kertészetekbe. Én szinte az összeset végigjártam az országban, és amelyik növény megtetszett, megvettem. Nem a nevére voltam kíváncsi, hanem a különlegességére. Azért vettem meg, mert tetszett a levél mintázata, tetszett, hogy lefelé hajlik vagy égnek tör. Tetszett, hogy keskeny, kövérke vagy gömbölyű.  Nem kell sok növény a kertbe, de meg kell érezni, hogy hová mennyit ültessünk. Így jutottam el odáig, hogy a vendégek rákérdeznek, kertész vagyok-e vagy festő.

Megtanultam irányítani és alakítani a kertet.

Mert egy idő után hajlamosak a növények egymás rovására élni. És bizony dönteni kell, ami a kertész dolga. Ápolni a lelkét, hogy ne vaduljon el, de mégis legyen egy kis vadság benne, mert jó ha mindenben van egy kis vadság, van egy kis temperamentum, indulat, egy kis érzelmi többlet.

Egy épített kertben a vázszerkezetet a pillérek, a nyers téglából, bontott anyagból, kovácsoltvas elemekből készült határoló kerítésfalak adják. A kertnek akkor is kertnek kell lennie, ha egyetlen növény sincs benne, csak kövek. A növény él egy darabig, aztán elhal.

Azt gondolom, hogy a siker utólag derül ki, a sikert nem lehet akarni. Nincs hatalmunk felette. Van, aki a sikert nagyon rosszul kezeli, és van, akit a siker ösztönöz. Számomra az, hogy a képeimet megveszik, kiállítják, az siker. Engem ez az érzés előrevisz. Nem feszélyez, nem ijeszt meg, nem kényszerít arra, hogy belemerevedjek a saját stílusomba. Merek változtatni. Akik ismerik a munkáimat, látják, hogy az elmúlt 30 év alatt folyamatos változáson mentem át. Nem azért, mert mindenképpen változtatni akartam. Gyúrtam, kentem, maszatoltam az anyagot, amiből mindig kialakult valami más. Nem hagytam elveszni azt a mást.

 Miért erőszakoskodjak az anyaggal, úgyis az anyag diktál. Ez egy kézműves szakma, amit tudomásul kell venni. Az egy másik kérdés, hogy olyan minőségben kell alakítani az anyagot, amitől az művészetté válik. De ehhez kellenek a befogadó, észrevevő tekintetek.

Fotó: Gyenes Kata

Fontos szerepet tölt be az életemben a család.

48 éve élek házasságban  Katival, aki egy biztos hátteret, támaszt jelent számomra. Alátámaszt, azzal a biztonsággal, amit csak egy feleség tud megadni. Itt nemcsak arra gondolok, hogy mindennap főz, /a fiam mondja viccesen, becsüld meg fater, minden nap a Hiltonban ebédelsz/, hanem az élet minden megnyilvánulásában mögöttem áll.

Büszke vagyok a sikeres festő fiamra, DONÁT-ra, aki kialakította a maga világát.  Barcsay-díjas. BERNADETT lányomra, aki jogi diplomájával jelentős elismerést szerzett   az államigazgatásban. Eddigi munkáját a Magyar  Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el.

Büszke vagyok a gyönyörű, 15 éves ESZTER nevű leányunokánkra, akit a Kaposvári Művészeti Szakgimnáziumba vettek fel. Szülői és nagyszülői öröm, hogy művészi véna csordogál benne.

Fiú unokánkat, ZSIGMOND LAJOS-t felvették a budapesti Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumba.  Tanulmányi eredményei alapján a három legjobb diák közé tartozik az osztályukban. A fiatalúr karatézik, csellózik, sakkozik, de még a tenisz is belefér az életébe.

Minden művész saját művéről leválik abban a pillanatban, amint letette a tollat vagy az ecsetet. Onnantól kezdve már nincs a mű felett hatalma, mert már nem alakítja. 

Alakítani azok alakítják, akik nézik.

Az egyik galériában fordult elő: egy hölgy túl sokáig állt a Zöld este című képem előtt,  a galériás odalépett hozzá, hogy megkérdezze tud-e valamiben segíteni. Ahogy ránézett a hölgyre, látta, potyognak a könnyei. A kép felidézett benne valami váratlan, eltemetett érzéseket.

Mindez akaratlanul történt, mert én nem tudhattam, hogy a Zöld este kiváltja a hölgyből azt az élményt. Belőlem kiváltotta, azért festettem meg, aztán ő is rátalált.

A magyar születésű Francois Fiedler szerint a kép a szemlélő és a festett vászon között van. E felfogás világít rá arra, hogy mi a rejtélye, titka a képnek, miként válik valóságfelettivé, megfoghatatlanná.

Paul Klee-től tanultam meg azt, hogy mit is jelent rajzolni, festeni és képcímet adni. Két síkja van az alkotásnak. Az egyik a tényleges kézműves munka, ahol megfontolás nélkül húzom az ecsetet vagy a ceruzát. A másik a gondolkodás síkja, cselekedete, mondja Paul Klee.

Amikor megörökítek egy kerti pillanatot a fotográfia eszközével, elindít bennem egy érzést, amit egy képcímmel reflektálok le.

A címadással ütköztetek, ellentéteket vagy harmóniát fogalmazok meg. Így minden egyes fotóm alá írt gondolatot útmutatónak szánok. Egy fotón mindig több legyen, mint a pillanat egyszerű utánzása, mivel a pillanatot nem tudjuk utánozni, mert amint észrevesszük, már elveszett. A pillanat én vagyok. Ha rögtön nem mozdulok rá, elvész.

Ha a fotón egy nyíló rózsát örökítek meg, azt mindenki látja, de ha aláírom, hogy izzik benne a vágy, akkor mindenki tudja, hogy nem a rózsáról beszélek, hanem egy érzésről. Az emberi érzésvilágról, mert mindig, mindenben az ember a lényeges.

Milyen nemű a kertem? 

Mindenképpen nőnemű a benne lévő növények lágysága, érzelmi gazdagsága révén. Hiszem, hogy a női test az, ami képes a szépséget, a belső lelki szépséget kifejezésre juttatni. Ezért van az, hogy a női figuráimat mindig részben felöltözötten, háttal ábrázolom, elsősorban az érzelmi tartalmak kifejezése érdekében. Mert ők valahová tekintenek, keresik az „elveszett édent,” vagy amit édes-keserű érzéssel cipelnek magukkal. Talán a megbocsátás is ott imbolyog árnyékként.

A nőben van meg az az érzelmi többlet, amelyen keresztül képes a világot látni és elképzelni.

A nők azért tudnak sokkal racionálisabbak lenni, mint a férfiak, mert egy érzelmi kontrollon mennek át, egy érzelmi felügyelet mellett foglalnak állást, érvelnek vagy hoznak döntéseket. Olyan kézzel nem fogható, érzelmi tartalmak birtokában vannak és érzéseket produkálnak, amik segítenek a világ értelmezésében.

30 éve nem tudtam megunni a kertünket.

Minden este azt mondom, nincs ennél szebb. Nem azért, mert az én kertem, hanem azért, mert délután jönnek azok a fények, amit én szeretek. Úgy világítják meg a lombokat, a virágzó növényeket, úgy tartják árnyékban, úgy emelik ki őket, ahogy semmi más. Gyönyörködöm az elmúló, felvillanó, gyönyörűséget okozó, majd a semmibe vesző pillanatban.