Gyermekké váltam az El Caminón

Héjja János mintegy tíz éve dédelgette bakancslistás tervei között a Camino megtételét, de mindig halogatta az indulást.  Meghallgatta több barátja, ismerőse zarándokutas élményelőadását is. Ilyenkor fellelkesedett, de nem jött az az isteni szikra, ami elindítsa. Aztán olyan dolgok történtek vele, amik akarva-akaratlanul is előre lendítették. A cél indítószerkezetté vált, és tettre hívta. Bakancsot húzott, vállára vette a hátizsákot, és elindult a nagy útra. Az álom rögtön valósággá vált. Már nem azon gondolkodott, mi lesz, ha nem a napi rutinját éli. Csak egy lebegett előtte, az út. Az út, ami megtanítja, hogyan válhat jobb emberré.

„Soha nem gondoltam, hogy egy hátizsákba belefér minden, amire szükségünk van, hogy lehet örülni egy kismadár énekének, ha nem kavicsos az út, vagy éppen süt a nap. Még több hónap után is hatása alatt vagyok az ott tapasztaltaknak, és bízom benne, hogy ezek az érzések sokáig megmaradnak bennem.”

Nem élménybeszámolóra invitáltam Jánost. Inkább érzelmi oldalról szerettem volna körbejárni a caminós útját.

  Mi adta meg a végső lökést az induláshoz?

Tavaly születésnapomra kaptam egy ládikát a gyermekeimtől. Fű, kavics és homok volt benne, a tetején az „ÁLOM” felirat ékeskedett. Ezzel szerették volna kifejezni, hogy támogatnak abban, hogy a vágyam teljesüljön, és helytállnak, amíg én odavagyok az egy hónapos túrán. A végső lökést azonban egy nagyon csúnya, év elején kapott laborlelet adta. A problémák ráébresztettek arra, hogy életmódot kell váltanom. Gyorsan neki is láttam: leadtam húsz kilót, elkezdtem komolyabban sportolni, és júniusban megvettem a repülőjegyet. Onnantól már nem volt visszaút. Azt tudtam, hogy a feleségem és a nagyfiaim helyt fognak állni a távollétemben, de attól féltem, hogy a 9 éves kislányom, aki nagyon ragaszkodik hozzám, hogyan éli ezt meg. A felkészülésem alatt, amikor látta, hogy sokat gyalogolok, azt mondta: Apika, sétálj annyit, amennyit csak akarsz, én nem egy, hanem húsz oklevelet adok neked, csak ne menj el! Elképzelhetik az olvasók, hogy ez milyen lelki konfliktust okozott bennem. Az igazi kihívást ennek feloldása jelentette.

 Melyik utat választottad?

Nagyon sok van, bár azt mondják, az az út a Camino, amin jársz. Én a francia zarándokutat választottam, amelyik nem a legrégebbi, de a legnépszerűbb.

  Hogyan készültél fel az útra, mire fektettél hangsúlyt?

Elmentem előadásokra, megnéztem több kisfilmet a YouTube-on is. Ha megláttam egy olyan ruhát, amit alkalmasnak gondoltam, rögtön megvettem. Szerencsére találtam Budapesten El Caminóra szakosodott boltot, ahol végül is beszereztem a teljes felszerelésemet.

Rengeteget gyalogoltam, kerékpároztam, edzőterembe jártam, és elmentem ortopédushoz, aki megszüntette a két lábam közötti 3 cm-es eltérést, megismertetett különféle nyújtási gyakorlatokkal, és praktikákkal látott el a gyaloglással kapcsolatban.

Az útra nemcsak fizikai, hanem szellemi szinten is fel kellett készülnöm, mivel soha életemben nem voltam hosszú ideig egyedül. Nem ismertem azt az érzést, milyen a családom és a munkám nélkül létezni. Eddig soha nem tudtam megtapasztalni, milyen az, ha megszűnik köröttem minden, és csak magammal foglalkozom, hiszen a hét minden napján – szombat-vasárnap is – reggel hat óra körül elindulok otthonról, és késő este, hat-hét óra felé térek vissza. Közben ezer telefont és e-mailt intézek.

  Hogyan köszöntél el a családodtól, és milyen útravalót kaptál tőlük, illetve a barátaidtól?

A családom minden tagja kijött velem a repülőtérre, és nagy sírás közepette köszöntek el tőlem. Útravalóként azt kívánták, nagyon vigyázzak magamra, és találjam meg azt, amiért megyek. Azok a barátaim, akik megjárták a Caminót, buzdítottak, és akik még nem voltak zarándokúton, féltettek, óvtak, nehogy elraboljanak. Alapvetően félős ember vagyok, mégsem riadtam vissza.

 Milyen vágy hajtott előre?

Mivel boldog házasságban élek, és sikeres vállalkozásokat vezetek, nem azért indultam el, hogy csoda történjen velem. Jobb emberré szerettem volna válni, olyanná, aki türelmesebb, és jobban odafigyel az emberekre.

 Úgy döntöttél, hogy minden lépésed jelképesen 1forintot ér, és az ennek megfelelő összeget két alapítványnak (Ronald McDonald Gyermeksegély Alapítvány, Hírös Koraszülöttekért Közhasznú Alapítvány) ajánlod fel. Összesen 1.143.540 lépést tettél meg, és a végén megdupláztad a felajánlott összeget, sőt kiegészítetted 1,5 – 1,5 millió forintra. Miért?

Az ötlet útközben jött. Eszembe villant Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon című műsora. Mindkét alapítvány munkáját nagyra becsülöm, és a vezetőjüket is nagyra tartom. Már a felajánlás ténye is erősen motivált, hajtott előre. Minden lépésemnél éreztem, hogy megmenthetem valakinek az életét, vagy lehetőséget nyújthatok neki, hogy jobbá tehesse a mindennapjait.

  Kiléptél a biztonságból. Féltél-e?

Ott reggel fél kilenckor pirkad, és délután három-négy óra körül van a legmelegebb. A késő ősz ellenére a hőmérséklet felkúszott 38-40 fokra. A zarándokszállásokat úgy kell elképzelni, hogy van egy hatalmas terem, benne negyven emeletes ágy, és ott alszanak fiúk, lányok vegyesen. Reggel fél hat környékén indul az élet, mint a kórházban, amikor hozzák a lázmérőt. Mindenki időben indul, hogy ne a melegben sétáljon, és estére találjon szállást a következő állomáson. Kevés van belőlük, és nincs előrefoglalás. Útra kelsz egy fejlámpával, és mész, mész az erdőben vagy a főút mellett, egy használt ruhákkal teli hátizsákkal, némi készpénzzel. Miért lenne egy zarándok a rablók célpontja?

  Mit éreztél az első nap után?

Az utam Saint-Jean-Pied-de-Port-ból indult, ahol a félelmetesnek tűnő Pireneusok meredtek rám. Két út állt előttem, egy viszonylag egyszerűbb, és egy olyan, ahol a csillagok találkoznak a széllel. Én a nehezebbet választottam.  Jóleső érzés kerített hatalmába, amikor ezt a részt teljesítettem.

 A zarándoklat három részből áll. Az első a fizikai, a második a szellemi, harmadik a lelki szintet jelképezi. Lelkileg mi érintett meg legerősebben?

Amikor megérkeztem az út legmagasabb pontjához, a vaskereszthez, ahol egy ima mellett letettem az otthonról hozott követ. Ez a kő egyrészt azt jelképezi, hogy a végső megmérettetésnél, amikor a mérleg két serpenyőjébe bekerülnek a jó és rossz cselekedeteink, a jó oldal felé billenjen a mérleg nyelve. Másrészt a magunkkal hozott kőben gondjainkat, bajainkat őrizzük, és ezeket én most letehettem. Milyen csodásan fogalmazza meg a magyar nyelv: nagy kő esett le a szívemről. Meghatódtam és megkönnyebbültem, pedig nincsenek eget verő gondjaim. Onnantól éreztem, hogy már nem turistaként járom az utat, hanem valódi zarándokként.

 Volt-e holtpontod?

Képzeld el, hogy nem. A Mindenható végig velem volt, és segített. Erőt adott az is, hogy a repülőtéren a családom minden tagjától kaptam egy-egy borítékot, bennük támogató gondolatokkal. Már a repülőn olvasgattam őket. Péter fiamtól egy viaszpecséttel lezártat kaptam, és azt mondta: Apu, ezt csak akkor nyisd ki, ha úgy érzed, mélyponton vagy, és fel akarod adni. A mai napig nem nyitottam ki a levelét.

  Ki tett rád nagy benyomást az út alatt?

Az egyik erdőben a semmiből egy terülj asztalkám tárult elém. Kiderült, hogy egy idős bácsi tölti fel folyamatosan mindenféle földi jóval, mivel a szállásokon nem adnak reggelit, sőt az is előfordul, hogy több kilométeren át nem lehet olyan helyet találni, ahol enni lehetne. Megérintett a jótéteménye, és elhatároztam, hogy én is ilyen, önzetlenül segítő ember szeretnék lenni.

Egy tolókocsiban lévő kislány esete is mély érzelmeket váltott ki belőlem. 23 éves korában érte autóbaleset, és agykárosodást szenvedett. Szellemileg teljesen friss maradt, de nem tudott beszélni, és nem tudta mozgatni a végtagjait. Egy 16 fős csoport hozta el őt a Caminóra. Nagyon megindító volt, hogy mekkora szeretettel és törődéssel ölelték őt körbe.

A felkészülésem alatt, sokat hallgattam a caminósok között jól ismert Stiglincz Gábor (Stiga) praktikus tanácsait a YouTube-on. Az utam során egy kisvendéglőnél olyan típusú tojásrántottára lettem figyelmes, amilyet én is szeretek. Facsart narancslét és kávét is adtak mellé. Úgy döntöttem, bemegyek, és megreggelizem.  Egy úr állt elém, akit rögtön felismertem, Gábor volt az.  Föladta az itthoni dolgait, és kint nyitott két kis kávézót. Nagyon megörültem a találkozásnak, és megköszöntem neki, hogy sokat segített abban, hogy bátran induljak neki a Caminónak.

  Sáthy Kornél barátod veled együtt indult el. Miben erősített a jelenléte?

Az életem nagy részében alkalmazkodtam a környezetemhez. Elhatároztam, hogy ezen a zarándoklaton elmélyülök, és csak magamra figyelek. A felkészülésemről megosztottam pár fotót a Facebookon, amire felfigyelt régi jó barátom, Kornél is. Felhívott, hogy ő is tervezi az indulást, mit szólnék, ha együtt mennénk. Nem vetettem el az ötletet, de neki is elmondtam, hogy számomra mit jelent a Camino: megtapasztalni a belső csendet, felfedezni az addig láthatatlant. Együtt indultunk neki a nagy útnak. A napi etapokat azonban külön tettük meg, az estéket viszont együtt töltöttük, jókat beszélgettünk, közösen vacsoráztunk. Jó érzés volt tudni, hogy számíthatunk egymásra.

  Beértél Santiago de Compostelába. Hogy élted meg?

Ott éreztem igazán, hogy forr össze a jelen a múlttal. Felvillant bennem a régóta érlelt gondolat, hogy szép lassan ki szeretnék vonulni a vállalkozásomból. Nagyon érdekes, hogy pont aznap, amikor beértem Santiago de Compostelába, vizsgázott a fiam a McDonald’s-nál, és elfogadták őt second generationnek. Ez azt jelenti, innentől átveheti tőlem a cég vezetését. Ekkor döbbentem rá, hogy a vállalkozásomat is a gyermekemnek tekintem. 26 éve nap mint nap dédelgetem, fejlesztgetem, miközben szépen növöget, fejlődik. Elválni tőle? Borzasztóan nehéz lesz. Bár lássuk be, 66 évesen inkább arra kellene figyelnem, hogy élvezzem, amit megteremtettem, utazzak a gyerekeimmel, éljek a hobbimnak, és ne a mókuskereket hajtsam nap mint nap, ahogy elvárják tőlem.

 A hazaérkezésed után mi volt az első tetted?

Késő este jöttem meg Madridból. A reptéren transzparensekkel fogadtak a családtagjaim és a barátaim. Csodás utat jártam be, de hatalmas boldogság töltött el, amikor megláttam őket. Megöleltük egymást, és újra éreztem a biztonságot. Este még rendezgettem a dolgaimat, aztán másnap beültem az autóba, és lejöttem Kecskemétre, bekapcsolódtam a munkába.

 Mi a legnagyobb kincs, amit megleltél az El Caminón?

Önmagamat.

  Milyen változásokat tapasztaltál?

Lelassultam, jobban figyelek az emberekre, örülök annak, hogy egészségesek vagyunk. Nem hajt a megfelelési kényszer, kerülöm az elvárások csapdáit, és úgy cselekszem, ahogy a zarándokutamon. A saját akaratom hajt előre, és én döntöm el, hogy tegyem vagy ne tegyem. Azt hiszem, tartalmasabbá vált az életem, más mércével értékelem a köröttem lévő dolgokat. Megértőbbé, nyugodtabbá váltam.

 Elhatároztad, hogy mindenképp visszatérsz. Miért?

Amikor az óceántól visszamentem Finisterre sziklás szirtfokához, megfogadtam, hogy visszatérek, és a portugál utat választom. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik szakaszát, de mindenképpen olyat, amit meg lehet tenni két hét alatt. Nem szeretnék hosszabb ideig elszakadni a családomtól, de úgy érzem, szükségem van az ott eltöltött énidőre.

  Mivel zárnád a beszélgetést?

Életem legjobb döntése volt, hogy megjártam az El Caminót! Óriási szabadságot érzek. Felszabadultam saját magam rabságából. Újra gyermeknek érzem magam, aki tud őszintén mosolyogni.

Még több cikk (kattints a képre!)