Lehet művész az is, aki ért a matematikához

Mészáros Marianna 1985-ben végzett a szegedi tanárképzőn, matematika-rajz szakon. Küldetése a művészet megszerettetése széles körben. Magabiztos, elképzeléseit határozottan megfogalmazó hölgy, aki kétszer is járt az El Caminón, és közben ráébredt a szabadság érzésére, a hála fontosságára. Marianna ma már tudja, nem másoknak kell megfelelnie, hanem a saját céljait kell beteljesítenie. Közben átélt holtpontokat és került zsákutcába is, de mindegyiken átjutott. Pár éve közel került a művészetterápiához. Azóta hisz annak lelki segítő erejében, és úgy döntött, jövőbeni munkájában prioritást élvez ez a terület. Milyen úton halad a Kecskeméten jól ismert alkotó? Az alábbiakban fény derül a részletekre.

A főiskola befejezése után tanítottam Csepelen, majd hazajöttem Kecskemétre, ahol kollégiumi nevelőtanárként folytattam a pályám, utána pedig az ÉZI-ben oktattam. Férjhez mentem és szültem két gyermeket. Közben megtörtént a rendszerváltás, és egy olyan környezetben találtuk magunkat, ahol szabadabban lehet gondolkodni. Kinyílt előttünk a vállalkozói világ és jött a számlaadási kötelezettség is. Ennek szellemiségében 1995-ben megalapítottuk a férjemmel az ART BRIGÁD Bt.-t, ő a zenei, én a művészi vonalat vittem. Jelenleg csak én tevékenykedek a cégben. Nem érzem magam igazi vállalkozónak, továbbra is alkalmazotti státuszban vagyok, a kecskeméti KSZC Kandó Kálmán Technikum művészeti tagozatán tanítok. Nekem az ART BRIGÁD elsősorban a missziómat jelképezi, másodlagosan pedig a hobbim legalizálását jelenti.

  Konkrétan mivel foglalkozik az ART BRIGÁD?

Az életemet tettem rá, hogy a művészetet minél szélesebb körben megszerettessem. Az alkotásaimat kiállításokra viszem, megrendeléseket teljesítek, vagy kitalálok olyan érdekességeket, amiket kecskeméti szuvenírként lehet értékesíteni. Közel másfél éve elkezdtem művészeti workshopokat is tartani, többek között rajzmeditációt, akvarellt, útinaplózást, kalligráfiát, art coachingot. A jövőben szeretnék olyan workshopokat létrehozni, amelyeket a meglévő tudásomra alapozva a saját képemre formálok. Az indulásnál még óvatos vagyok, nézem, hogy mire van igazából igény. Az is lehet, nem a korábbi témaköröket viszem tovább. Jelenleg a művészetterápia köti le a gondolataimat és ez irányba fogalmazok meg ötleteket. 

  Miért a művészetterápia?

Korábban két ember is felvetette, lenne-e kedvem ezzel foglalkozni. Akkor úgy éreztem, nem fér bele az életembe és nem akarok semmi újba belefogni. Inkább a tanítással, az alkotó munkával foglalkoztam. Három éve ismét rám talált a művészetterápia, ami meggyőzött arról, ez nem véletlen, foglalkoznom kell vele. Talán addigra lecsillapodott bennem a „mindenáron bizonyítani” vágy, amit a saját alkotásaimmal kapcsolatban éreztem. A ráhangolódásban segített, hogy akkoriban kerültem közelebb az akvarell festéshez, amire ma már úgy is tekintek, mint egy terápiás jellegű technikára, amit a merevebb típusú embereknél lehet alkalmazni, hogy szabadabbá válhassanak.  A művészetterápia hírt ad belső világunkról, önerősítő, önbizalom növelő hatású lehet.

  Grafikusként kezdted, most egyre inkább akvarellekkel foglalkozol. Mi késztetett, hogy áttérj erre a vonalra?

Grafikusként először szitanyomatokat készítettem, aztán rézkarcokat. Mindkét technika olyan, hogy igazából a nyomtatásnál derül ki, hogy az előtte lévő egy-két nap mit alkottam. Sokkal több benne a várakozás. Az akvarell egészen más. Ott ugyan gyorsabban látszik a végeredmény, de meglepetéseket is okozhat. Én kifejezetten olyan nőszemély vagyok, aki előre megtervezi a dolgokat és szereti, ha azok teljesülnek is. Az akvarell megtanított arra, hogy fogadjam el, ami nem teljesen olyan, mint ahogyan elképzelem, az attól még lehet jó.

  Milyen holtpontokkal és zsákutcákkal szembesültél a pályafutásod során? Ezek hogyan változtatták, alakították az életedet?

A holtpontok leginkább a tanításba való belefáradásaimat jelképezik. Már 36 éve tanítok, és ez alatt többször is előfordult, hogy a kiégés felé sodródtam. Ilyenkor megpróbáltam máshova helyezni a hangsúlyt. A 2000-es évek elején ott is hagytam a tanítást és a Kerámia Stúdióba mentem el dolgozni. Fél év után azonban azt éreztem, nem vagyok a helyemen, zsákutcába kerültem. A felismerés után boldogan mentem vissza tanítani. Utána eltelt közel hét-nyolc év, és ismét a megfáradás vett erőt rajtam. Akkor átprogramoztam az agyamat, és elhatároztam, nagyobb hangsúlyt helyezek az alkotó tevékenységemre, a tanításból pedig visszaveszek. Akkorra már felnőttek a gyermekeim, nyilván könnyebb volt ilyen módon megteremtenem az egyensúlyt.

  Gondolsz egyet és leülsz festeni?

Nem. Próbálok időt szakítani rá. Az alkotás nem olyan, hogy van húsz percem és nekiállok. Én annál sokkal feszültebb típus vagyok, hogy ez idő alatt tudjak valami értelmeset létrehozni. Nyomaszt, ha megoldandó feladatok lebegnek előttem, és azt sem engedhetem meg magamnak, hogy teljesen elússzak. Inkább igyekszem beütemezni, mikor üljek neki festeni. Ha úgy telik el egy hét, hogy nem alkottam semmit, sürgősen kell csinálnom valamit, mert túlságosan feszít a vágy. Régebben, amikor nem voltak meg a feltételei a szitanyomtatásnak és a rézkarcozásnak, akkor csak nyaranta tudtam vele foglalkozni. Most már sokkal jobb a helyzetem, mert otthon minden a rendelkezésemre áll.

  Mi történik az alkotás közben?

A festés kikapcsolódás nekem, közben nem gondolok semmire, kizárok mindent körülöttem. Csak arra figyelek, hogy az ecseten lévő festékkel jól tudjak bánni.

  Mit jelentenek számodra a színek?

Hosszú ideig grafikusként csak fekete-fehérben gondolkodtam. A munkáimban nem igazán a színek játszották a főszerepet, sokkal inkább a szerkezetek, a kompozíciók. Bár észrevettem magamon, hogy amióta több időt tartózkodom a természetben, jobban hatnak rám a színek. Régebben elő nem fordult, hogy egy táj inspiráljon alkotásra.

  Mely témák állnak hozzád a legközelebb?

Mindig vonzódtam az építészethez, ma is nagyon érdekelnek és megihletnek a középkori és a posztmodern épületek, az épületeken belüli lépcsők, kapuk, tetők. Már tanítottam, amikor apám közölte velem, neked építésznek kellett volna menned. Ezen elcsodálkoztam, mert addig senki nem mondta ezt. A Katona József Gimnáziumban matematika-fizika fakultációra jártam, utána pedig matematika-rajz szakra mentem. Így eltávolodtam az építészettől, viszont a későbbi alkotó munkámban leképeztem ezt a vonzalmamat.

  A matematikai szemléleted hol hasznosul az életedben?

A rendszerezésben elsősorban. Állandóan mappákat gyártok és feliratozok. Szeretem, ha rend van körülöttem. A matematikai vénám abban is megmutatkozik, ahogy egy problémához hozzáállok, ahogy egy szervezést végigviszek. Szeretek órarendet készíteni, órára pontosan beosztani a programokat, feladatokat, és igyekszem ahhoz tartani magam. Képes vagyok arra, hogy átlássak egy folyamatot és levezényeljem azt. Többen mondták, Mariann, jobb lenne kicsit lazábbnak lenned.

  Megtetted az El Caminot. Miért érezted ennek szükségességét?

2013-ban töltöttem be az ötvenedik évemet. Matematikusként a kerek számok azt sugallják, számot kell vetnem önmagammal. Tehát mindenképpen szerettem volna ezt a kerek évfordulót egy nagy utazással megünnepelni. Három és fél évig készültem a francia útra. Utólag kiderült, hogy életközépi válságban voltam és tényleg arra volt szükségem, hogy elvonuljak. Most utólag érzem igazán, határozottan jót tett ez nekem. 

  Mi volt az út legfontosabb üzenete számodra?

A mai napig elérzékenyülök, ha arra gondolok, nem kell semmi nagy dologra vágynom, mert mindenem megvan, és ezért hálásnak kell lennem. Az út megtanított arra, hogy erős és kitartó legyek, bármi álljon is előttem, megoldom. A zarándoklat alatt ráeszméltem, nem másoknak kell megfelelnem, hanem azt az utat kell járnom, amit kitűztem magam elé. A El Camino felhívta a figyelmemet a család fontosságára is. Én soha nem viszonyultam a gyermekeimhez anyatigrisként, és nem törekedtem arra, hogy a családomat görcsösen összefogjam. Az út után igazán megérett bennem, hogy amikor csak lehet, meg kell teremteni a családi összefogás és együttlét lehetőségét. Amikor beértem Santiagoba, nem gondoltam, hogy én valaha még egyszer ennyi napot fogok hátizsákkal vándorolni. Amikor hazaértem és visszacsöppentem a hétköznapokba, újra visszavágytam, mert rádöbbentem arra, hogy az igazi szabadság ott létezik. Nincs más dolgod, csak menni és gondolkodni, önmagaddal lenni. Mi kell ennél több? Így tavalyelőtt az északi utat is megtettem, és ha minden jól megy, akkor jövőre a Via Marianára megyek.

  Szaladjunk előre. A hatvanéves szülinapodat ünnepled.

Eredetileg azt terveztem, hogy 59 évesen nyugdíjba vonulok és hatvanévesen Indiába utazom. Nagyon úgy néz ki, hogy nem megyek akkor nyugdíjba, és átértékelődött bennem az indiai út is. A férjemmel ugyanabban az évben születtünk, ő nagy Kína-rajongó és tanulta a nyelvet is, engem pedig vonz a keleti kultúra, ezért azt tervezzük, hogy odautazunk, és együtt ünnepelünk.

  Hogy képzeljem el a hetvenéves Mariannt?

Soha nem fogok unatkozni, mindig alkotni fogok. Ahogy édesanyámat is látom, ő nem alkotó ember, de mindig talál valamilyen elfoglaltságot magának. Hetvenéves koromig szeretném kiélni a nagymamaságot, utána pedig nagyon örülnék, ha lenne egy kis műhelyem, ahol tudnék olyan vendégeket fogadni, akik szeretnének a művészettel foglalkozni.

  Melyik a kedvenc alkotásod?

Az egyik egy velencei csigalépcső, a címe „Van kiút”, de megelőzte két másik grafika „Kiútkeresés” címmel. Akkor tényleg kerestem az utamat a magánéletemben és az alkotásaimban egyaránt.

  Melyik ötletedre vagy a legbüszkébb?

Tizenhat éven keresztül nagy művészettörténeti kirándulásokat szerveztem, melyekkel nagyon sok diákot, művészetkedvelő kollégát juttattam élményhez. Ezek teljesen más utak voltak, mint amit az utazási irodák szerveznek. Minden létező helyre bementünk, megcsodáltuk a múzeumbelsőket, felfedeztük az apró részleteket.

2009 óta készítek kecskeméti szuveníreket és azóta kitelepülök a Hírös Hétre. Kiállok egy főtéri sátorba, beszélgetek az emberekkel, akár ötször elmondom egy nap, hogyan készül egy rézkarc. Rengeteg ismerőssel, tanítvánnyal, baráttal is találkozom ilyenkor, ápolom a kapcsolatokat és van úgy, hogy újabb ötletek is körvonalazódnak bennem.

  Milyen vágyakat fogalmaznál meg?

Szívesen megtanulnék új technikákat, amire eddig nem volt lehetőségem. Megismerkednék közelebbről a könyvkötészettel, akár egy ezzel kapcsolatos workshopon is részt vennék. Még nagyon szeretnék eljutni a világ egyes tájaira, örömmel megismerném Perut vagy akár Kréta szigetét illetve szívesen barangolnék középkori vidékeken. Régebben tervezgettem, hogy nyitok egy kis ajándékboltot Kecskemét főterén, ahol az év minden napján kaphatók az általam készített alkotások, és természetesen más művészeké is. Ma már jobban szeretném, ha más foglalkozna a működtetésével, én csak az alkotásaimmal gazdagítanám. Szeretném, ha lennének művészetterápiás csoportjaim, de egyéni foglalkozásokat is szívesen tartanék. Annyira elvarázsolt ez a terület, hogy úgy érzem, ezeket a workshopokat nyugdíjas koromban is élvezettel vezetném. 

  Mi az az erő, ami hajt előre?

Az eddig elért eredményeim biztatnak, valóban hasznos a ténykedésem. A művészet erejében határtalanul hiszek, és abban is, hogy mindenkinek szüksége van a művészetre. A Költészet Napján olvastam egy cikkben, a költészet egy legális drog. Azt hiszem, ez bármelyik művészeti ágra igaz, még ha kevesen is gondolják így. Én hiszem, hogy a művészet meg tudja szépíteni az életünket, és segít átlendíteni bennünket a nehéz helyzeteken. Ez ad erőt nekem nap mint nap.

Műtermi fotók: Pap Anikó